2013. május 1.

Anya-lánya hétvége mentával és pisztáciával bolondítva



"Én képtelen lennék ebben a sok szabályban élni." - mondta anya fejcsóválva, miután rámutattam, hogy ha lehet, máskor a fogantyújánál nyissa ki a hűtőt, mert így ottmarad az ujjlenyomata a fényes felületen.
Megvontam a vállam.
Én szeretem. Jó, nem állítom, hogy eleinte nem volt furcsa, sőt, lázadtam is ellene, de aztán megszoktam. És mint ahogyan azt illik, idővel megszerettem és a magamévá tettem.
"Palinál tanultam meg, hogy nem kell mindig mindennek tökéletesen a helyén lennie, és hogy néha le kell magunkat engedni."

 
Ízlések és pofonok.
Én szeretem ha pöccre rendben van körülöttem minden, de ez nem azt jelenti, hogy ne tudnám magam elengedni. Csak nem ebben. (Bár való igaz, hogy másban sem egyszerűen. Sőt. Lehet, hogy ott sem, csak azt hiszem.) Persze én is emberből vagyok. Nekem sincsen mindig időm (és kedvem) mondjuk újrahajtogatni azt a töméntelen mennyiségű ruhát, amit a reggeli rohanásban magamra rántok, ha elkap az idegbaj, hogy "istenemmilyenhülyénállrajtammindenhogylehethogyamúltkormégteljesenjóvolt". Nekem is van egy külön erre a célra fenntartott fiókom, ahova ebben az esetben szépen bevágom az egészet, aztán ha úgy érzem eljött az ideje, szépen kiürítem. Addig meg onnan öltözködök.
A konyhára ellenben nagyon érzékeny vagyok, ott nem ismerek kegyelmet. Kényszeresen söpörgetem a még nem látható morzsákat is a konyhapultról (a fekete munkalap hátránya), törlöm szárazra a mosogatót hogy ne vízkövesedjen, vagy rakom el a szárítóról az edényeket, valahányszor csak arra járok. És mivel nálunk a nappali és konyha egyben van, ez igen gyakran megesik. Úgy naponta átlagosan ötvenszer.

Jó, lehet, hogy mégsem tudom elengedni magam.


Aztán ott van az Igazi kérdése. Hogy ki a Nagy Ő.
Vajon mindenkinek egy van az életében? Egy társ aki hozzá van rendelve? És ha éppen rosszkor, rossz helyen találkozunk azzal a valakivel? Akkor annyi volt? Elvesztettük a boldogságot?
Az a kép villan elém, amikor az Á-val való szakításunk másnapján kisírt szemekkel ülök a felvonóban egy barátom apukájával, aki azt mondja, hogy mennyivel másabb lett volna, ha évekkel később találkozunk. Amikor már Á. érettebb.
Sokszor eszembe jut mostanában. Igen. Minden más lenne. Én is, ő is, az egész életünk. De ezt már sohasem tudjuk meg.
Ő lett volna az igazim? És ha igen, akkor mi elvesztettük egymást?
Vagy véletlenek nincsenek? Ez is csak egy sikertelen próbálkozás az elkövetkezendő sok közül?

Puffin-féle túróruditorta apanévnapra
Vannak elképzeléseim az ideális férfiról. Legyen nyitott, lelkesedjen az életmódom, ételeim iránt, és egyébként is. Figyeljen rám.
A vicc az, hogy Vince, az egyik előző "tulajdonképpenapasim", pontosan ilyen volt. Rajongott a furcsa ízlésemért, az ízekért, amiket főztem. Maximálisan figyelembe vette a megrögzött egészségtudatosságomat, már a 2. alkalommal úgy fogadott, hogy van a közelükben egy cukormentes cukrászda, és hogy oda egyszer mindenképpen el fog vinni. Hogy megfigyelte, miket szoktam kérdezni az étteremben, és a következő hasonló szituációban már azzal kezdte, hogy ő érdeklődött, hogy tartalmaz-e ezt vagy azt az étel.
És mégse kellett.
Mert nem volt meg benne az a bizonyos valami, amibe bele tudtam volna szeretni. Amire ha csak rágondolok mosolyognom kell, és ami miatt akárhányszor csak meglátom, pillangók kezdenek rajzani a hasamban. Szeretem a mosolyát, ha meg tud nevettetni, és nem utolsó sorban: meglepni. Érezzem, hogy kettőnk közül ő a férfi, tudjak rá felnézni, de ugyanígy ő is tiszteljen engem, mint embert, mint nőt.

Na, egy ilyen valakit keresek.


mentás fetás sült céklasaláta pisztáciával
   recept a la buena vida-ról

 - Bevallom őszintén, néha fogom a fejem azon receptek láttán, amik néha kikerülnek. Nem azt mondom, hogy primitívek, de... legyen már bennünk egy kis önkritika. Ez az egyik véglet. A másik meg az, amikor elolvasok egyet-egyet, majd legyintve becsukom, hogy ó, ilyent én is ki tudnék találni, utána egy héttel pedig vadul keresgélek az előzményekben, hogy hogyan is volt pontosan. 
Igen-igen, én is emberből vagyok. De legalább szorult belém önkritika.
És az is igaz, hogy ezt a receptet azonnal könyvjelzőztem. Hosszú órákon át sült cékla, ropogós pisztácia, lágyan morzsolódó feta egy nag adag fogkrémízzel társítva (alias menta): ilyen alkotóelemekből már rossz dolog nem sülhet ki. Nem is sült. -

 

4 apróbb héjában sütött cékla
3 ág friss menta
3-4 dkg feta
1 maroknyi pörkölt natúr pisztácia
mokkáskanálnyi fahéj
kevés zöldbors
löttyintésnyi tökmagolaj (opcionális)

A céklát meghámozzuk, majd kisebb kockákra vágjuk.
Locsoljuk rá az olajat, morzsoljukrá  a fetát, szórjuk meg a durvára vágott pisztáciával és a darabokra tépett mentalevelekkel, ízesítsük a fahéjjal, borssal, illetve ha valakinek a feta nem elég sós, egy picike sóval is.

Magos pirított feketekenyérrel igen kiváló vacsora.


4 megjegyzés:

  1. Drága Pankám!
    Milyen kár, hogy nem korábban tört rád ez a pedantéria. Akkor talán az én konyhám sem amortizálódott volna le évek alatt. Tudod Pali előtt már a Te konyhai ténykedéseid során beletörődtem, hogy nem minden csilog úgy, ahogy szeretném. :)
    Böki

    VálaszTörlés
  2. Imádom a pisztáciát és a fetát, isteni lehet ez a saláta! :) És a torta is klassz! :)

    VálaszTörlés